Jó érzékkel sikerült kézbe venni ezt a könyvet, egyrészt az ősz miatt, másrészt a szabadságom alatt. A hangulata az őszé és az elmúlásé. A nehezen olvasható stílusa miatt pedig nem utazáshoz való, különösen amíg elkezd összeállni a történet, így utólag nagyon hálás vagyok, hogy épp most döntöttem mellette.
Már napok óta befejeztem, s hagytam, hogy érlelődjenek a szavak, mégsem igazán találom őket. A történet nem túl bonyolult és nincsenek benne igazán váratlan fordulatok, még akkor sem, ha drámai események is zajlanak. A regény főszereplője Ann Lord, aki 65 éves korában halálos beteg, utolsó napjaiban már csak morfiummal tudják enyhíteni fájdalmait. Kevésbé bódult pillanataiban felidézi egy régi nyár emlékét, amikor a legjobb barátnője esküvőjén szerelembe esik, ám végül ez a szerelem a valóságban nem tarthat tovább, mint három nap. Ám az, hogy utolsó napjaiban ilyen intenzíven törnek rá az emlékek mutatja, hogy a valóságon túl ez a szerelem talán örökké élt benne és azt hiszem ez a bevégezetlenség a legfelkavaróbb az egész regényben. Nem attól lesz ez a halál szomorú, mert kétségtelenül tudjuk, hogy már ott toporog az ajtóban, hanem mert az a fiatalkori hirtelen jött szerelem sokkal többet rejtett magában és Ann élete talán szebb lett volna, ha mindez beteljesedik, bár vannak arra utaló részek, hogy a férfi szereplő nem egy szent. Mégis kit érdekelne ez, ha pontot lehetne tenni valaminek a végére, de már nem lehet.
Mint említettem koncentrációt igénylő olvasmány, sokszor csak felvillanásokból lehet összerakni a jelent vagy a múltat és néha még azt is nehéz eldönteni, hogy mi a valóság és mi a morfiumon túli delíriumos világ, így helyenként nehézkessé válhat az értelmezés, de ezeken túl az egész regényben van valami rejtetten feszült "miért így kellett lennie"-hangulat, ami oly mélyen ivódott belém, hogy napok óta nem tudom elengedni Ann Lord és Harris Arden történetét. Fogom még ezt a könyvet olvasni, ebben biztos vagyok.
Sok szép mondat van a regényben, de a legszebb és legszomorúbb talán az, amikor az orvos a kérdésre, hogy mennyi ideje van még hátra ezt mondja: "...mondjunk csak annyit, hogy idén már nem látod a falevelek hullását."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése