Azon kaptam magam egyik nap, hogy ismét Nick Hornby regényei felé
kacsingatok és nem kellett sokat törni a fejem, melyiket is válasszam. A Hosszú út lefelé volt a legrégebbi könyvélményem tőle, azon melegében
olvastam el, amikor 2006-ban magyarul megjelent, ennek okán éppen ideje volt
előkapni. Különös tekintettel a közelgő mozifilmre, amely a BBC produkciójában 2014. február 14-én kerül a mozikba.
Olybá tűnik, ez a Hornby-rajongás a tudatalattimban lehet, mert az
imént döbbentettem meg magamat a számadattal, miszerint tavaly július óta négy
regényét olvastam el és egy kicsit sem éreztem most a negyedik olvasása közben,
hogy unom és már megint minek ettől a szerzőtől olvasok, mi több már motoszkál
a fejemben, hogy újraolvasom (harmadjára) a Vájtfülűek brancsát, s ha egyszer
már ott a gondolat az agyamban, akkor ki is repül hamarosan a szikra és neki is
fogok állni egy szép őszi napon. Nehezen tudnám megmagyarázni Hornby munkássága
iránti rajongásomat, mert bevallom az általa felvázolt karakterek ritkán
kerülnek hozzám igazán közel, ahogyan ez történt a Hosszú út lefelé
szereplőivel is. Próbáltam én kedvelni őket, de egészen a regény végéig nem
sikerült teljesíteni ezt a feladatot. Lehet, hogy csak nekem van szerencsém az
életben, de valahogy az ilyen problémás emberek elkerülnek, sőt, az is lehet,
hogy én is őket. Így nekem ezek az élethelyzetek kissé idegenek, pedig biztosan
sok-sok ilyen ember bolyong a világban és nehéz lehet nekik nap mint nap
küzdeni. Itt van például Maureen, aki a beteg kamaszfiú anyja és tényleg, neki
aztán nem lehet könnyű, mégis a legjobban kimászik a gödörből. Aztán a
tizenéves Jess, aki olybá tűnik, mint egy idegesítő, elkényeztetett, lökött
fruska, ráadásul még drog- és alkoholproblémái is vannak, de hogy az ő élete
miért lett ilyen, arra van bőven magyarázat és bizonyára fentiekkel próbál
ellensúlyozni. Igazán sajnálom, hogy tizenévesen ez az élete, pedig mennyivel jobbat is kaphatna. Aztán JJ,
akinek a problémája a tipikus "művész" esete. Alkotni akar,
önmegvalósítani, átadni valamit és nem sikerül. Talán egy kicsit gyengén
próbálkozik, talán tehetne többet is, mint hogy öngyilkosságra szánja el magát.
Martint nehéz megérteni és együtt érezni vele sehogy sem sikerül.
Beszippantotta a sztárvilág, elszúrta, amit lehet, képtelenség a lecsúszott
életéből feljebb kapaszkodni, visszacsinálni már nincs lehetőség. Neki sem
könnyű, de főleg az ő hibája. Viszont sok poént generál, mert az író humora remekül előjön ebben az alapvetően nem éppen vicces témájú regényben és ezek a helyzetek sokszor Martinhoz kapcsolódnak. Tetszett a regény szerkezete, mert váltakozva más-más szereplő szemszögéből látjuk az eseményeket, ami nálam általában betalál. Nagyon nem szeretek nagyvárosban élni, de Hornby mégis képes úgy elém tárni a londoni életet, mintha ez lenne az egyetlen és normális életforma. Mi módon éri ezt el, nem jöttem még rá, de nekem is bejön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése