Kertész Imre: Sorstalanság

Amikor 2002-ben Kertész Imre megkapta az irodalmi Nobel-díjat és mindent elárasztott a Sorstalanság regény és a belőle készült film, akkor én még túl fiatal voltam, túlságosan lefoglalt saját magam keresése és túl hiszékeny is voltam. Túl hiszékeny és elhittem, amiket akkoriban - valószínűleg az irigyek - mondogattak, hogy ugyan már, nem olyan jó ez a regény, meg ugyan már, a film is... S nem úgy hittem el, hogy magaménak vallottam ezt a gondolatsort - tényleg túlságosan el voltam foglalva akkoriban magammal -, de valahogy önkéntelenül is ez raktározódott el a fejemben a regényről és Kertész Imréről. Inkább a negatívumok, mint az elismerés. Nemrég szóba került az egyik ismerősömmel való beszélgetés során ez a regény, mondtam, hogy még nem olvastam és ő erre azt válaszolta, hogy pedig azt el kell olvasni. Nem mondott többet, de ezzel a pár szóval végérvényesen beültette a bogarat a fülembe, hogy akkor ezt valóban el kell olvasni hamarosan.

Belekezdtem a regénybe és pár oldal után már tudtam, hogy szeretni fogom. Nagyon ritka érzés ez, legtöbbször olvasni kell egy könyvet pár tucat oldalon át, hogy kialakuljon valamiféle kép. 

A történetet az Auschwitzot és Buchenwaldot 14 éves korában megjárt író egy szintén még gyermek főszereplő elmondásában ismerteti meg velünk, aki a regényben egy év alatt ezekbe a koncentrációs táborokba is bekerül. Igen szenvtelen, helyenként már-már gyermetegen és túlságosan naiv a fiatal főszereplő hozzáállása azokhoz az eseményekhez, amelyek vele történnek, ezáltal válik dokumentaristává és minden más hasonló regénytől különbözővé ez a mű. Nekem, mint olvasónak sikerült is követnem a főszereplőt nagyjából ezen a vonalon, anélkül, hogy igazán bele akartam volna gondolni a valóságba - nem akartam - és így csordogáltunk nagyjából a kétszázadik oldalig. Amikor egyszer csak mintha ledobta volna az eseményektől távol tartó védelmező köpönyegét és minket is lerántva a mélységbe belekezdett elmondani, hogy milyen az igazán iszonyatos éhség (amit mi el sem tudunk képzelni) és a sok betegség és nélkülözés, amelyek pár hónap alatt felemésztették fiatal szervezetét és olyanná változtatták, mintha egy öreg test lenne. Ez volt az a pont, amikor nem lehetett többé kívül maradni a sok szörnyűségen és rettenetesen elborzadtam, mélységesen elszomorodtam és amikor azt éreztem, hogy mindenkinek el kellene olvasni ezt a regényt és sajnos egy pillanatig azt is gondoltam, lehet, hogy csak hajszálnyira van felvilágosult és modern, jól tájékozott világunk attól, hogy ez bármikor újra megtörténjen. 

Hogy milyen az éhezés? Ezt csak olyan ember írhatja le ennyire szemléletesen, aki valóban átélte:

"De sem makacsság, sem imádság és semmiféle menekülés sem szabadíthatott meg egy dologtól: az éhségtől. Otthon is voltam már - vagy legalábbis azt hittem, hogy voltam - természetesen éhes; éhes voltam még a téglagyárban, a vonatban, Auschwitzban, de még Buchenwaldban is - de hát így, huzamosan, hosszú távon, hogy így mondjam, ezt az éhezést még nem ismertem. Egy lyukká, valami űrré változtam át, s minden igyekezetem, minden törekvésem ennek a feneketlen, ennek az egyre követelőző űrnek a megszüntetésére, eltömésére, elhallgattatására irányult. Erre volt csak szemem, ezt szolgálhatta csak egész értelmem, ez irányíthatta csak minden tettem, s ha nem ettem fát, vasat vagy kavicsot, csakis azért, mert ezek nem szétrágható és fölemészthető dolgok. De például homokkal már próbálkoztam, s ha netán füvet láttam, sose haboztam - de hát fű sem a gyárban, sem a tábor területén nemigen akadt, sajna."

"Máskor egy műhelybeli kommandóban voltam: itt meg a mesterek bontották ki, amit hazulról hoztak, s - emlékszem - soká néztem egy sárga, nagy bütykökkel teli kezet, amint egy hosszúkás üvegből hosszú zöldbabokat emelt ki, egyiket a másik után, meglehet, valami homályos reményben is talán. De hát ez a bütykös kéz - már minden bütykét, minden előrelátható fogását jól ismertem - egyre az üveg meg a szája közti úton járt, közlekedett csak tovább. Egy idő múlva aztán ezt is eltakarta előlem a háta, mivel elfordult, s megértettem, természetesen: emberségből, holott szerettem volna megmondani néki, csak nyugodtan, csak tovább, hisz magam részéről a látványt is sokra tartom, a semminél ez is több, bizonyosképpen."

Korábban is sokszor gondolkodtam már rajta, hogy azok az emberek, akik átélték a nagy háborúkat, vajon hogyan dolgozták fel mindezt? Az idősek körülöttünk, akik biztosan nagyon sok szörnyűséget és megaláztatást személyesen is átéltek és láttak maguk körül, biztosan elfojtottak ezt-azt, amelyről nem beszélnek, akárha nem is létezne. De ezek az emberek vajon milyen személyiségekké váltak volna, ha nem ezt az életet kapják és a háborús törések nélkül vajon miként alakult volna a sorsuk? Azt sosem tudhatták meg.