Egyre jobban kezdenek beszivárogni az olvasmányaim közé a skandináv regények, és nem is mindig tudatosan kerülnek a közelembe. Legutóbb épp Linn Ullmann regényei mellett nem tudtam anélkül elmenni a könyvtárban, hogy magamhoz ne vegyek egyet közülük. Legszívesebben mindet hoztam volna, ami épp bent volt tőle. Végül az Áldott gyermek mellett döntöttem, nem tudnám megindokolni, miért.
(azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy vele együtt hoztam el a könyvtárból Per Petterson Lótolvajok c. regényét is, de azt most épp a férjem olvassa és nagyon tetszik neki :) )
A történet egyik főszereplője, Erika, rég nem látott apjához utazik, aki Hammarsö szigetén él, mióta felesége meghalt. A fehér kőház korábban is a család otthona volt, míg a munkával járó kötelezettségek miatt el nem költöztek onnan, 1980-ban. Akkoriban - az 1970-es években - Erika és két testvére, Laura és Molly otthona is volt a nyári szünetekben ez a ház. A sziget kis közösségének fiataljai egy zárt kört alkottak, amelybe bekerülni nem volt könnyű, s ha mégis sikerült, az megannyi meghunyászkodással és egyben megaláztatással járt együtt. Ragnar, az anyjával élő fiatal fiú mindig a bántalmazások célpontja volt, mígnem mindez tragédiába torkollt 1979 nyarán. A lányok nem jártak a szigeten huszonöt éve, egyfajta szembenézés ez a múlttal is, nem csak az apával, bár utóbbi már egy másik történet lehet, hiszen a regény eddig nem jut el.
Az írónő pazarlóan használja a többsíkúságot a regényben, hol a múltban vagyunk, hol a jelenben, hol az egyik szereplő életébe tekinthetünk bele, hol egy másikéba, kicsit kusza, helyenként majdnem zavaró, de közben mégsem éreztem azt, hogy elvesztettem a fonalat. Inkább azt a hátrányt éreztem, hogy nem voltak elég hatásosak azok a rövid részek, amelyek más regényben megállásra késztettek volna. Inkább maga a történet érdekelt és hogy mi lesz a szereplőkkel, de a pillanatokat nem tudtam átélni. Az írónő ugyanis gondoskodott róla, hogy folyamatosan bennem legyen az az enyhe szorongató történni fog valami érzés, inkább erre koncentráltam közben. Ugyan ez a történés kétségkívül kegyetlen, nem ütött akkorát, mint amit vártam, de elgondolkodtatott, hogy vajon tényleg képesek-e a tizenévesek közösségileg ekkora gonoszságra - mert biztosan akad egy-egy, aki igen, de hogy közösségben egy sincs, aki észnél van? -, illetve, hogy hol van az a korhatár, amikor már igenis érzi a tettének súlyát és felelőtlenségének következményeivel is számolni tud. Aztán hogy valóban meg lehet-e úszni mindezt? Kétlem.
Linn Ullmann remekül ír, sallangmentesen, tömören, az érdeklődést folyamatosan fenntartja, mert benne van a regényben egy a sorok között végig jelenlevő, szorongató érzést kiváltó történetvezetés, amire nagyon kíváncsiak vagyunk. Ugyanakkor meg néha nagyon nyers és szerintem ebben a skandináv szerzők jók, például Arto Paasilinna regényében is ezt a letisztult nyerseséget éreztem. Nem taszítóan, durván nyers, de nincs semmi köntörfalazás.
A skandináv tájat pedig úgy tárja elénk, hogy máris csomagolnám a bőröndöt és ülnék fel a repülőre, hogy reggel már valamelyik norvég sziklás tengerparton találjam magam, akkor is, ha november van és hideg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése