Vámos Miklós: Szitakötő

Vámos Miklós  új regényeit mindig fokozott várakozás előzi meg nálam. Szerencsére az író a honlapján már előre el szokott ejteni egy-két információt az aktuális új regényéről (részlet, borítóterv), ami kicsit segít azon, hogy könnyebben kivárjam a megjelenést, de azért a legjobb, amikor már kezemben tarthatom. Idén is volt szerencsém dedikáltatni ezt a nagyon szép kivitelezésű könyvet (külsőleg szerintem az eddigi legszebb) és ahogyan jöttem hazafelé, arra gondoltam, hogy ezt most nem adnám oda semmiért.

Most szembesültem először a fogalommal, hogy könyvtrailer, pedig állítólag ez külföldön már nem is annyira újdonság. Tetszett az ötlet és a film is.

Valahogy most mégis küzdelem megírni a véleményem a könyvről, nem azért, mert nem tetszett, hanem mert nagyon széttöredezve sikerült csak elolvasni, amit utólag nagyon sajnálok. Két nap alatt el tudtam volna olvasni, ám két hétnél is tovább tartott. Ugyan ettől a regény még ugyanaz, csak az élmény esett kicsit szét.

A történet nyolc főszereplője még gyerekkorában elhatározza, hogy barátok lesznek, akik összetartanak mindhalálig. Ők lesznek a 8ak, öt fiú, három lány. Ehhez igyekeznek tartani magukat egész életükben, tartják a kapcsolatot, ahogyan tudják. Eleinte nehezebb, mert még gyerekek, később pedig az ország sunyi politikai viszonyai sem könnyíti meg a helyzetüket. Keresik a helyüket az életben, de egymásra figyelnek azért, bárhogy is alakul. Évente összejárnak, eleinte nyolcan, majd családdal, néhány kültaggal, számtalan emberrel kerülnek kapcsolatba életük során, a viszonyok folyton változnak. A barátság lényegét szerintem nagyon jól sikerült eltalálni a regényben. Az emberi kapcsolatok mindig változnak, mert befolyásolják az érzések, a körülmények, a távolság, egyszerűen nem lehetnek évtizedeken át töretlenek. Aztán idővel letisztul mindez és kialakul a biztos alap, de hazugság lenne azt mondani, hogy egy barátság - nyolc pedig pláne - makulátlan. Ráadásul éppen nemrég írtam arról, hogy csak elhatározás kérdése, hogy időnként együtt töltsünk időt azokkal, akiket szeretünk, csak pár nap, amit másoktól lopunk el. Ez a regény egyrészt erről szól és bizony irigykedhetünk.

Másrészt ez a regény épp annyira szól hazánk politikájáról, mint a barátságról. Olyan, mint egy összefoglaló, annak aki nincs képben, az most megtudhatja milyen volt ennek a nemzedéknek az élete a politika árnyékában. Mellesleg ezért is nem szeretek erről a szocializmusnak nevezett borzadályról olvasni, mert nagyon kiábrándító, ahogyan szinte kényszerítették az embereket arra, hogy elárulják és bemártsák embertársaikat. Persze ez valóság, és nyilván nem is kellett mindenkit kényszeríteni, de sok ember életén örökre nyomott hagyott a politika ezerféle ármánykodása. Jó egyébként, hogy ez így megfogalmozódott ebben a regényben, csak kár, hogy van ez az egész alaphelyzet, amiről lehet írni.

A Szitakötő kiválóan megírt regény, folyamatosan leköti a figyelmet, nincs benne egyetlen unalmas rész sem, végig nagyon érdekelt miként alakul a főszereplők sorsa, amik annyira életszerűek voltak, mintha csak kiragadnánk bármelyik nyolc embert a környezetünkből. A nyelvezete pedig a megszokott Vámosos, laza, humoros, sok helyen szókimondó, közben mégis megkérdőjelezhetetlenül irodalom, minden szó és mondat tökéletesen a helyén van.

Vámosnak az egyik vesszőparipája az ikes ige, lassan már összeszámolhatjuk hány írásában jön elő. Vagy inkább melyikben nem? :-) Nekem is van egy ilyen vesszőparipám. A faj és a fajta közötti különbség. S a regényben van egy ilyen nagy hiba, amit remélem kijavít majd a kiadó egy következő kiadásban. A 291. oldalon olvasható, de inkább nem írom ide.