Elina Hirvonen: Hogy ő is ugyanarra emlékezzen

Időnként rácsodálkozok a kicsi gyermekekre, hogy milyen felhőtlenül boldogok tudnak lenni és ha ilyet látok, elfog az öröm, hogy ilyen életet élhet s hogy egy támogató környezet veszi körül. Épp hétvégén volt ránk bízva a két és fél éves keresztlányunk, s bámulatos, hogy csak azzal, hogy játszunk, labdázunk, hintázunk, locsolunk teljesen kerek a kis élete és ölelésre nyújtja a kicsi karjait, hogy szeret. :-)

Különösen érzékeny vagyok mások szomorúságára - nem lennék jó szociális munkás -, néha inkább megpróbálom homokba dugni a fejem, mert úgysem oldhatok meg mindent, pedig ha rosszat látok, máris szeretnék segíteni. Időnként mégis muszáj szembenézni mindazzal, ami másokkal megtörténik, például elolvasni egy ilyen regényt, mint amit a finn írónő elénk tett. Azt hihetnénk, hogy csak úgy egyszerűen csordogál a történet ezen a néhány oldalon keresztül, mert olyan visszafogott a szövege, nem jön szembe túl sok teátrális mondat, sem jelenet, egy-kettő persze igen, amitől sírni lett volna kedvem s akkor inkább félreraktam a könyvet. Ebben a regényben csak megviselt sorsok vannak, a szülők, a gyerekek, az amerikaiak... az erőszak mindenütt, pedig mennyivel jobb békességben, boldogan élni.

Ez a regény csak megerősített abban, amit erről az egész témáról egyébként is gondolok. Ha valaki nehéz sorssal nő fel és később neki is gyermekei lesznek, kötelessége lenne biztosítani, hogy a gyermeke jobbat kapjon, különösen mert volt része a negatív élményekben. Felmerül a kérdés miért is akarná ugyanezt a keserves életet a saját gyerekének? Az ő gyermekének sorsa már az ő kezében van, nem háríthatja rá a saját múltjának nehézségeit és az a néhány éves gyerek igazán nem érdemli meg, hogy cipelje a szülő félresiklott gyerekkorát. Ez lenne a felelősség lényege. Hogy ebben a regényben az apa agresszivitása milyen és hova vezet, az az egyik iszonyúan dühítő dolog, de hogy egy anya nem tudja megvédeni a saját fiát (és lányát) ettől és hagyja, hogy mindez megtörténjen, ami Joona-val megtörténik, ez az ami nekem elfogadhatatlan. A dolgoknak szerintem sokszor nem úgy kellene lennie, ahogy vannak, sok helyzetben lehetne másképp viselkedni, de ez a regény jól példázza némely felnőtt emberek tehetetlen hozzáállását az élet kritikus helyzeteihez, csak kérdem akkor - és ezzel nem fogok meglepetést okozni - minek az olyannak gyerek, aki nem a legjobbat szeretné neki? Sajnos ráadásul amiről itt olvashatunk, csak egy a számtalan családon belüli erőszak esetéből.

A másik vonal a regényben a szerelemé, Anna és Ian viszonya, akik mindketten zűrös családi hátteret tudnak maguk mögött és egymásba kapaszkodva próbálnak talpon maradni a világban. A lelki társ fogalma az én olvasatomban éppen az ami az ő kapcsolatukban megjelenik: mindent elmondhatsz a másiknak a múltadról, amit senki más nem tudhat rólad és nem fogsz ettől kevesebbnek tűnni a szemében és nem is fogod kevesebbnek érezni magad.
Sosem tudtam ezt elképzelni. A szerelmet, amit annyira teljesnek érzek, hogy siránkozhatok, lehetek zavaros, mégis ragaszkodik valaki hozzám, és azt akarja, hogy másnap reggel mellette ébredjek fel. 

Most nem sokat sikerült írni magáról a könyvről, hanem inkább a gondolataimról, amik előkerültek olvasás közben. Ez jól mutatja, hogy ez az egyszerűség álruhájába bujtatott kis regény nagyon is mély és felkavaró, amit talán épp azért kell elolvasni, hogy elgondolkodjunk a témán és ne dugjuk fejünket a homokba.

Nincsenek megjegyzések: