Időnként rácsodálkozok a kicsi gyermekekre, hogy milyen felhőtlenül
boldogok tudnak lenni és ha ilyet látok, elfog az öröm, hogy ilyen
életet élhet s hogy egy támogató környezet veszi körül. Épp hétvégén
volt ránk bízva a két és fél éves keresztlányunk, s bámulatos, hogy csak
azzal, hogy játszunk, labdázunk, hintázunk, locsolunk teljesen kerek a
kis élete és ölelésre nyújtja a kicsi karjait, hogy szeret. :-) Különösen érzékeny vagyok mások szomorúságára - nem lennék jó szociális munkás -, néha inkább megpróbálom homokba dugni a fejem, mert úgysem oldhatok meg mindent, pedig ha rosszat látok, máris szeretnék segíteni. Időnként mégis muszáj szembenézni mindazzal, ami másokkal megtörténik, például elolvasni egy ilyen regényt, mint amit a finn írónő elénk tett. Azt hihetnénk, hogy csak úgy egyszerűen csordogál a történet ezen a néhány oldalon keresztül, mert olyan visszafogott a szövege, nem jön szembe túl sok teátrális mondat, sem jelenet, egy-kettő persze igen, amitől sírni lett volna kedvem s akkor inkább félreraktam a könyvet. Ebben a regényben csak megviselt sorsok vannak, a szülők, a gyerekek, az amerikaiak... az erőszak mindenütt, pedig mennyivel jobb békességben, boldogan élni.
Ez a regény csak megerősített abban, amit erről az egész témáról
egyébként is gondolok. Ha valaki nehéz sorssal nő fel és később neki is
gyermekei lesznek, kötelessége lenne biztosítani, hogy a gyermeke jobbat
kapjon, különösen mert volt része a negatív élményekben. Felmerül a
kérdés miért is akarná ugyanezt a keserves életet a saját gyerekének? Az
ő gyermekének sorsa már az ő kezében van, nem háríthatja rá a saját
múltjának nehézségeit és az a néhány éves gyerek igazán nem érdemli meg,
hogy cipelje a szülő félresiklott gyerekkorát. Ez lenne a felelősség
lényege. Hogy ebben a regényben az apa agresszivitása milyen és hova
vezet, az az egyik iszonyúan dühítő dolog, de hogy egy anya nem tudja
megvédeni a saját fiát (és lányát) ettől és hagyja, hogy mindez
megtörténjen, ami Joona-val megtörténik, ez az ami
nekem elfogadhatatlan. A dolgoknak szerintem sokszor nem úgy kellene
lennie, ahogy vannak, sok helyzetben lehetne másképp viselkedni, de ez a
regény jól példázza némely felnőtt emberek tehetetlen hozzáállását az
élet kritikus helyzeteihez, csak kérdem akkor - és ezzel nem fogok
meglepetést okozni - minek az olyannak gyerek, aki nem a legjobbat szeretné neki? Sajnos ráadásul amiről itt olvashatunk, csak egy a számtalan családon belüli erőszak esetéből.
A másik vonal a regényben a szerelemé, Anna és Ian viszonya, akik mindketten zűrös családi hátteret tudnak maguk mögött és egymásba kapaszkodva próbálnak talpon maradni a világban. A lelki társ fogalma az én olvasatomban éppen az ami az ő kapcsolatukban megjelenik: mindent elmondhatsz a másiknak a múltadról,
amit senki más nem tudhat rólad és nem fogsz ettől kevesebbnek tűnni a
szemében és nem is fogod kevesebbnek érezni magad.
Sosem tudtam ezt elképzelni. A szerelmet, amit annyira teljesnek érzek, hogy siránkozhatok, lehetek zavaros, mégis ragaszkodik valaki hozzám, és azt akarja, hogy másnap reggel mellette ébredjek fel.
Most nem sokat sikerült írni magáról a könyvről, hanem inkább a gondolataimról, amik előkerültek olvasás közben. Ez jól mutatja, hogy ez az egyszerűség álruhájába bujtatott kis regény nagyon is mély és felkavaró, amit talán épp azért kell elolvasni, hogy elgondolkodjunk a témán és ne dugjuk fejünket a homokba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése