Tavaly év végi kikapcsolódásként megnéztem mindkét filmet, amelyek Helen Fielding könyveiből készültek, már akkor gyanús volt, hogy én csak hiszem, hogy már olvastam Bridget Jones naplóját. Most, hogy elolvastam a regényt - naplót - szinte biztos, hogy én nem akadtam még össze ezzel eddig. Rajtam kívül létezik még ilyen könyvmoly? :-)
Tény, hogy kissé eltúlzott néhol ez a könyv az egyedülálló, pártkereső nők valós életéről, de kétségtelenül vannak, akik ennyi bajt összeszednek maguknak, továbbá néhány vonás nagyon hasonlított huszonéves korom elejének "őrült nagy" problémáira, úgymint súlyfelesleg, én-úgyse-kellek-senkinek-érzés, a munkámat sem szeretem, nincs pénzem, na jó és akkor eszek egy kis csokit, ha már úgyis minden ilyen pocsék ma (ő ezt főleg cigivel és alkohollal pótolja). No meg persze belekezdek, leszokok, lefogyok, de mindez csak holnaptól... Ilyen ez, amikor az ember nem találja a helyét. Aztán persze eljön a boldogság is, kitartónak kell lenni.
Bár nem vagyok túlzottan romantikus alkat, de most ismét elkapott ez a végtelenül elgyengítő érzés, amikor végül Mark Darcy vacsorára hívja Jones-t. Jajj, hát az ott nagyon szép volt. :-)
S hogy mi a legviccesebb: fehér zokni sárga poszméhekkel. Nem lehetett ezt felülmúlni. :-)
Már csak egy kérdésem maradt a végére: Miért nem olvasnak a szinglik? Miért nem?
ui.: a könyv sokkal jobb, mint a film.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése