Bíró Kriszta: Jozefa

Két elbeszélés és egy kisregény van ebben a könyvben, a háromból kettő igazán nekem való volt, de a Jozefa nem. Mert a Jozefa  - és akkor ezt itt gyorsan rövidre is zárhatom - nem tetszett, az első boszorkányos jelenetnél elcsúszott a kapcsolatunk és utána még tovább sekélyesedett ez az állapot. A másik kettő azonban nagyon fogamra való volt, jól megírt, érdekes történetek, szerettem őket olvasni. A műbútorasztalos nekem kissé Vámos Miklós témáira hajazott, biztos azért, mert pár hónapja olvastam a Tiszta tűz című könyvét és abban vannak boncolgatva az idősebb férfi - fiatal nő jellegű kapcsolatok. De attól még ez kétségtelenül Bíró Kriszta elbeszélése volt, talán csak ő képes ennyire sűrűn, töltelék nélkül írni.

A háromból leginkább a kisregény tetszett, kiváló ötlet volt a könyv végére helyezni. Úgy zártam be utána, hogy nem maradt bennem hiányzérzet, dacára annak a kevésbé szeretett középső elbeszélésnek. Az Egyszer van ugyanis olyan témát érintett, amit én nagyon szeretek, annak ellenére, hogy szomorú is. Az elmúlás nagyon foglalkoztat és félek is tőle. Sokszor érdekelne, hogy a békés idős arcok vajon milyen múltat rejtenek, mi minden van már a ráncok mögött. Ebben a kisregényben megismerhetjük, hogy mi rejlik a hetvenévesen is vidám, fürge öregasszony múltjában, amit egy váratlan találkozás hoz elő az emlékek közül. Nem kesereg rajta, hogy másképp is lehetett volna, de azért rejtőzik az egészben némi szomorúság, ami még akkor is ott maradt, amikor már becsuktam a könyvet.